Skip to main content

Kiszombor

Kiszombor a Szegedtől keletre vezető, a Maros vonalát nagyjából követő országút mellett, Szegedtől 25 kilométerre, Makótól mintegy 5 kilométerre, a Maros folyó hídja előtt fekszik. Az ősi nyomvonalon haladó út és a Maros hídja közelében lévő egykori gázló fontos szerepet töltött be az itt letelepedettek életében.

A község korai története

Az őskortól kezdve a népek itt sűrűn hullámzottak keresztül. E kultúrák hagyatékát számos régészeti lelet igazolja: a község határában több mint 100 régészeti lelőhelyet tartunk számon. A neolitikum időszakában a Körös-kulturához tartozó népek éltek itt, a rézkorban (Kr. e. 3600-2700) a Baden-kultúra emberei lakták a vidéket, míg a bronzkorban a Perjámos-kultúra, majd az időszak végén a Gáva-kultúra népei telepedtek meg a Maros melletti partosabb területeken. A vaskor kezdetén keleti eredetű népcsoportok jelentek meg a térségben. Herodotos görög történetíró szerint a Kr. e. V. században a Maris (Maros) folyó partját agathürszoszok lakták, mely kulturált, írni képes, gazdag, fényűző nép volt. Nagy valószínűséggel az emléküket idézi a Tisza folyó neve, ugyanis ez a folyónév az iráni (szkíta) eredetű – tijah -, “folyó” jelentésű főnévből eredhet. E szkíta eredetű nép után, melynek nem maradt ismert leletanyaga a község területén, a kelták következtek, akik a Krisztus utáni első évszázad közepéig lakták ezt a vidéket.

Az időszámításunk I-II. századában a római légiók meghódították Pannóniát és zömében Erdély területét. E két provincia között terült el a Dél-Alföld, melyen ekkor már iráni eredetű népek, a szarmaták (jazigok, roxolánok, alánok) éltek, akik az időszámításunk szerinti első században vándoroltak be. E lovas harcos népet a római hadsereg nem tudta megtörni, így a két provincia: Dacia és Pannónia közötti terület, melybe Kiszombor vidéke is beletartozott, sohasem lett a Római Birodalom szerves része. A két provincia azonban nem volt egymástól teljesen elszigetelve, utak kötötték össze, amelyeket őrállomások biztosítottak a szarmaták támadásaitól. Egy ilyen őrállomás lehetett a mai Szeged területe és valószínű, hogy a Maros folyó mentén is haladhatott út és állhatott őrállomás, ugyanis a Maros fontos szerepet töltött be a Dacia provincia területén kitermelt só kereskedelmében. Mivel a folyón gázló a mai Makó és Kiszombor területe között volt, így a római őrállomás is e két település valamelyikének területén lehetett. A római kor barbár népeitől 31 sírban találtak Kiszomboron a Móra-féle ásatáskor II. III. és IV. századi emléket.

A népvándorlás idején nagy torlódás volt a Maros és a Tisza partján, amelynek központjába Kiszombor vidéke is beleesett. A hunok királya, Attila feltételezett tiszai palotájának hatósugarába szintén beletartozott a mai község területe. Korabeli tudósítások szerint ebből a fapalotából igazgatta a nagy király a Kínai Nagyfaltól az Elba folyóig terjedő hatalmas birodalmát. A népvándorlás kori népek közül több is megfordult Kiszombor határában: vandál, hun és gepida törzsek éltek itt hosszabb-rövidebb ideig. Ez utóbbi népnek 141 sírját tárták fel 1927-ben a határ déli részében.

Az Északkeleti-Kárpátok külső lejtőjéről jött gepidák letelepülését mintegy száz évig akadályozta az előttük vonuló vandál törzs. A IV. század végén elhelyezkedtek a Maros és Körös vidékén, s itt is rekedtek. Egy század után, anyagi kultúrájuk pusztulásával egy időben a hódító avar népbe olvadtak. Az avarok már gyűrűsánccal védett erős birodalomban éltek, és abban különböztek a korábbi népvándorlás kori népek közül, hogy már fejlett államszervezettel rendelkeztek, és erős mozgó hadsereget is tartottak fenn. Ezt a jól szervezett népet csak a VII. század végén Nagy Károly frank birodalma tudta megtörni. Az avarok bukását követően a Maros vidékén különböző pásztorkodásból és földművelésből élő, fejletlen államszervezettel bíró szláv népek, főként bolgárok, jelentek meg. A szlávokat a honfoglaló magyarok igázták le, s olvasztották magukba. A Szegedtől keleti irányba – Aradon, Déván, Gyulafehérváron át – Erdélybe vezető fontos hadi, Maros menti út átkelőhelye továbbra is Kiszombor közvetlen közelében volt. Ennek és a Maroson folyó hajózásnak (érc-, fa- és sószállítás) egyik ellenőrző pontja lehetett a település. A Maros átkelőhelyét biztosító (rév, fegyveres őrzés) és a hajózást ellenőrző katonai feladatok mellett a halászat, a vadászat és a földművelés töltötte ki az itt lakók életét.

A keresztény magyar királyság megalakulásakor e területen egy hatalmas nemzetségfő volt a birtokos, aki a Körösöktől le egészen a Dunáig terjedő földterületen szinte korlátlan hatalommal rendelkezett. E hatalmas nemzetség vezetője az erős és büszke törzsfő, Ajtony volt, akinek emlékét Arad vármegye nyugati részén, a Maros jobb partján, a mai Pécska és Szemlak között lévő Ajtony nevű falu őrizte meg. Ajtony magyar származású volt, s e földet őseitől örökölte, akik még az első honfoglaláskor kerítették hatalmukba. Ily hatalmas és előkelő nemzetség mellett nem telepedhetett meg más törzs, ezért az egész terület az Ajtony nemzetség osztatlan birtoka volt. De éppen ez a nagy gazdagság és hatalmi vágy okozta bukását. Mikor Szent István király a nemzeti királyságot megalapította, Ajtony Maros várában (a mai Őscsanád) tartotta szállását, és hatalma a király uralmát is fenyegette. A királyi rendeleteket vonakodva végrehajtó, a római keresztény eszmét tagadó Ajtony görög szertartás szerint keresztelkedett meg Vidin városában, azonban inkább pogány módra élt. Hét felesége volt, és erős magánhadsereget tartott fenn, valamint nemesi hadseregekre is támaszkodott. Alattvalói főként magyarok, de voltak szlávok és bolgárok is. Hatalmát a görögök is támogatták, birtokai voltak a korabeli Magyarország határain túl egészen Vidinig és Szörényig. Ajtony szándéka az volt, hogy görög-bolgár segítséggel egy önálló államot hoz létre, mely a korabeli Magyar Királyságtól teljesen független lett volna. Egyenrangúnak tekintette magát István királlyal, s a területén áthaladó gazdasági útvonalakon folyó kereskedelmet megvámoltatta, többek között az Erdélyből érkező sószállítmányokat is, mely pedig királyi privilégiumnak számított. István király feltétlen hívét, Csanád vezért küldte német lovagokkal megerősített királyi sereggel Ajtony hatalmának megtörésére, mely már magát a királyságot is fenyegette. Az 1028-1030 táján kirobbanó fegyveres konfliktus döntő ütközete a Maros, a Tisza és a Harangod folyók közötti területen volt, ahol Ajtony seregét legyőzték. Az ütközetben maga a nemzetségfő is elesett, fejét a legenda szerint a király várának kapujára tűzték, birtokának egy részét a király kisajátította, a többit a győztes Csanád vezér Marosvárral együtt jutalmul megkapta. Az itt kialakított új vármegyét is Csanádról nevezték el. Létezik egy másik legenda, mely szerint Csanád vezér korábban Ajtony alattvalója és katonája volt. A háború kirobbanásakor Csanád Ajtony csapatait vezette, de amikor a magyar királyi sereg – melyet Szent István király fia, Imre herceg irányított – győzedelmeskedett a döntő ütközetben, Csanád megölte Ajtonyt, s fejével a királyhoz menekült, így nyerte el István kegyelmét. Hogy a két legenda közül melyik a valós, ezer év távlatából nem lehet eldönteni. Az írásos dokumentumok hiányában csak annyi bizonyos, hogy e területen Ajtony halála után a Csanád nemzetség kapott vezető szerepet. Az elfoglalt területből egy részt a király visszaadott az Ajtony nemzetségnek is, de az egykor nagyhatalmú család mindinkább háttérbe szorult, és egyre jobban elszegényedett. Lassan beleolvad a többi nemzetségbe, és nem szerepel többé a vármegyei lajstromokban.

Csanád vármegye

Csanád vármegye ebben az időben jóval nagyobb volt a későbbinél, határa délen Temesvárig, illetve a Bega folyóig, északra Világoson túlra terjedt. Kiszombor e vármegyéhez tartozott, a középkorban Sombor, Zumbár, Zumbur alakú névváltozatokban volt ismeretes, csak az 1800-as évek derekán kezdték – a Bács megyei Zombortól való megkülönböztetésül – Kis-Zombornak nevezni. A falu keletkezésének ideje bizonytalan. Az első írásos feljegyzés 1247-ből származik. Eszerint a Csanád nemzetség Waffa-ágáé volt, s ekkor jutott a Makófalviak őseinek részéül. A XII-XIII. sz. fordulóján épült a falu különleges temploma, egy kívül kör alakú, belül hat karéjt képező rotunda, melynek keleti karéját XIII-XIV. századi freskók díszítenek. E rendkívüli építmény eredete ismeretlen, analógiái a Felső-Tisza mentén (Karcsa, Gerény), Erdélyben (Kolozsmonostor) és keleten, a Kaukázus vidékén találhatók.

A település történetére vonatkozó adatokat az itt végzett ásatásokból és régészeti leletekből lehetett kikövetkeztetni. 1928-ban Móra Ferenc a községtől délre fekvő területeken 426 sírt tárt fel. Ezek közül 7 őskori, a többi sír egymásra rétegződve került elő, több nép emlékét megőrizve. Az egyik sírban kelet felé fordított koponyájú, fejékkel eltemetett csontvázat tártak fel, gyöngyökkel, karperecekkel és gyűrűvel ékesítve. A gyöngyökkel együtt került elő a Macedóniai Fülöp érme. A nagy vérzivatarok okozta pusztításokról – melyek barbár kegyetlenséggel a falvakat földig rombolva, az itt élőket kiirtva vonult végig -, semmi közelebbit nem tudunk, de kétségtelen, hogy hatalmas pusztítást vitt végbe mind a tatárjárás és a kunok többszöri föllázadása, mind az 1514-es parasztlázadás, melynek központjába esett Zombor. Hogy itt is nagy dúlás volt, bizonyítja, hogy a szomszédos Telegdy István nemest, Al-Velnök urát a feldühödött parasztok megölték, a falut pedig porrá égették. Zombor azonban átvészelte a sorscsapásokat. A harcokban és a természeti csapásokban megtizedelődött lélekszámot pótolta az egyre inkább elsorvadó szomszédos falvakból bevándoroltak száma. Zsigmond király 1536-ban mezővárosi rangot adományozott a településnek. A fejlődést azonban a következő évtizedek háborús eseményei megállították, és az addig fejlődő falut több évtizedre is elnéptelenítette.

A 168 éves török uralom

Sok vért áldozott a falu a török hódoltság alatt. Már az első török hadjáratok idején kifosztották. Elhelyezkedéséből és az adottságaiból adódóan ugyanis teljesen kiszolgáltatott volt a hazánkra zúduló török hadnak. Védekezésre még gondolni sem lehetett, hiszen sem kőfallal, sem sánccal nem volt védve a falu. A portyázó török csapatok így ellenállás nélkül tudtak fosztogatni és rabolni, a lakosság a környező mocsaras területekre és a nádasokba menekülve menthette életét. 1542-ben Szeged várának elfoglalásakor a környező falvak nagy része megsemmisült és pusztasággá vált. A hódoltság keleti határa a Tisza folyónál húzódott, így a portyák folyamatossá váltak. 1551-ben Szokollu Mehmed török hadvezér hadjáratot indított a tiszántúli terület meghódítására. Ellenállás nélkül folyt a hadjárat, csak Csanád váráért kellett rövid ostromot vívnia. Elfoglalásával a mai Kiszombor is a hódoltság területére esett. A következő évben fény derült Szokollu hadjáratának fő céljára, ugyanis 1552 nyarán több mint 50 ezer fős hadsereggel maga Ahmed pasa indíthatott közvetlenül hadjáratott a korabeli Magyarország egyik legerősebb várának, Temesvárnak az elfoglalására. Igaz, így is csak 32 napig tartó rendkívül véres ostrom után tudták a félholdas zászlót kitűzni a vár ormára. Ezzel Temesvár a Tiszántúli terület vilajet-székhelye lett, Kiszombor és a Temesköz pedig végleg elvesztette függetlenségének utolsó reményét, és kezdetét vette a 168 évig tartó török megszállás.

A szabadcsapatok folyamatos rablása következtében 1557-1558-ban a temesvári defterdár 5 nyolc embert talált a faluban. Noha a következő években fejlődésnek indult a település, 1564-ben ugyanis 24 portát tudott megadóztani a török, minden bizonnyal egy újabb pusztítás következtében 1583-ban már csak 3 portát vehettek számba. Az itt élők a reménytelen helyzet elől elmenekültek, ezért 1596-ban a defterdár már üres pusztaságként jegyezte fel, s közel 50 éven át ez így is maradt. A faluból csupán a körtemplom maradt meg, melyet valószínűleg keleties formája miatt nem pusztítottak el, sőt a hagyomány szerint fürdőként (majd istállóként) hasznosítottak, de erre utaló nyom nem maradt meg. Török kolónia mindennek ellenére Kiszomboron nem jött létre.

1647 tavaszán katolikus magyar lakosság telepedett le a hajdani Zombor területére. Az elvadult erdős-mocsaras vidéken ekkor már csak a kis körkápolna állt még. A kápolna köré letelepedve próbált új életet kezdeni az a 15 család, melynek eredete nem ismeretes, talán Erdély felől érkezhettek. Nagyon valószínű, hogy egy-két szláv telepest is találhatunk már itt, akik elkülönülve, pár kilométerrel északabbra, a Maros folyó mentén, az ún. Susánban éltek. Ez képezte a falu sejtjét, melynek elnevezése a mai napig fennmaradt. Susán ismeretlen szláv név. A szláv törzsek ebben az időszakban kezdtek beszivárogni az egykori magyar területekre, melyeknek nagy része a hódoltsági évek alatt elnéptelenedett. A hódoltság alatt Zombort is – mint általában minden török által elfoglal terület – kétfelől adóztatták. Megkövetelte az elmenekült földesúr is a magáét, de még jobban a török. Zombor ekkori urai Telegdy István és Palatics János voltak. Az előbbinek 23, az utóbbinak 1 porta adózott 1561-ben. Az adót fegyveres katonák hajtották be a hódoltság területén belül. Az egyház is megkövetelte a tizedet, melyet szintén fegyveresek által tudott behajtatni. A kettős adózást azonban a lakosság ellenállással fogadta, de pár évtized alatt a volt földesurak és az egyház az adóját már egyre nehezebben, majd egyáltalán nem tudta behajtani.

A török közigazgatás szerint a Délvidéken a Temesvári vilajet létesült, ennek egyik kerülete volt a csanádi szandzsák, amelyen belül a csanádi náhije-ba osztották be Zombort. A lakosok nem birtokoltak földeket, hanem bizonyos jobbágyi és alattvalói viszonyban álltak a török urakkal, akiknek pénz, termény és szolgálatbeli tartozásokat teljesítettek. Ezeket önkényesen szabta meg a török. A falvak és városok élén bíró vagy választott ember állt, ő felelt a település rendjéért és a meghatározott adó behajtásáért. Ezenkívül nem avatkozott be a magyar közigazgatásba, így terjedhetett el pl. a reformáció is ezen a vidéken. Az adóbehajtást azonban véresen komolyan vette a defterdár. A szabadcsapatok dúlását a hadjáratok befejeztével a szandzsák vezetője megtiltotta, olykor azt meg is torolta. Ezt azonban csak a biztos adó fejében tette, illetve a török közigazgatás kiépülésével az új uraknak is érdekükben állt az elfoglalt települések fejlődése.

A Temesköz felszabadulása

1686-ban Habsburg vezetés alatt a Szent Liga csapatai felszabadították Budát és a Magyar Királyság területét. A győzedelmes hadjáratot azonban Magyarországon hatalmas felháborodást kiváltó békeszerződés zárta le. A Karlócán 1699. január 26-án aláírt békében ugyanis a szultán megtarthatta uralma alatt a Temesközt. Kiszombor emiatt tehát nem szabadult fel, a környező településekkel megszakadt a kapcsolata a határhelyzetéből adódóan. A II. Rákóczi Ferenc által irányított nyolc éves szabadságharc sem érintette a települést, ugyanis teljesen el volt szigetelve az ország többi részétől. 1718-ban a Habsburg Császárság és a Török Birodalom között azonban ismét kiújultak a harcok. Két kiváló hadvezér, az olasz Savoyai Jenő és a magyar Pálffy János vezette császári seregek, technikai és fegyelmi fölényüket kihasználva, felszabadították a pusztítva kivonuló törököktől a Temesközt és Dél-Szerbiát. Bökény János makói prédikátor naplójában feljegyezte, hogy a kivonuló törökök Makó városát felgyújtották, és annak háromnegyed része el is hamvadt. Ha ez a dúló vihar egy városban ekkora pusztítást okozott, elképzelhetjük, hogy egy akkora falu, mint Zombor, még könnyebben elpusztult, ugyanis a vesztes török ekkor már semmi értelmét nem látta annak, hogy megkímélje az elvesztett területet és az ott élőket.

A hadjáratot lezáró pozseraváci békében a Temesközt a császár vette birtokba. A közigazgatás megszervezését azonban a bécsi udvar kisajátította, a várva várt országegyesítés és a régi vármegyerendszer visszaállítása elmaradt. Temesi Bánság néven (Temesvár központtal) a Magyar Királyságtól független határőrvidéket szerveztek. Kiszombor nem került vissza Csanád vármegyéhez, hanem az új bánság Csanádi Tiszttartóság elnevezésű kerületébe osztották be, így kincstári birtok lett. A település életét ettől kezdve a kamara által kinevezett adminisztrátorok irányították. Az országtól való elszakítást még fokozták azok a német törekvések, amelyek a magyarság háttérbe szorítását célozták. A Temesi Bánság összlakossága 1718-ban nem érte el a 25 ezer főt. A Magyar Királyság területéről megtiltották a beköltözést, csak 20 családnak engedélyezték a letelepedést Zomboron, azonban tömegesen telepítettek be szerbeket és románokat a hódoltság területéről a kiürült falvakba. Nagy számban érkeztek a Rajna mentéről német telepesek, a svábok, de jöttek még olasz, spanyol és francia családok is. A telepeseket számos engedménnyel csábították a lakatlan területekre, ám ezek a kiváltságok nem vonatkoztak a bánságban megmaradt magyar családokra. A korabeli krónikás szerint ekkor: „…a Temesi Bánság valóságos mintagyűjteménye lett Európa nemzetiségeinek.” Két kivételt említett: Kiszombort és Torontálvásárhelyt, melyeket színmagyar településekként tartott számon.

1778-ban a magyar rendeknek sikerült elérniük, hogy Bécs visszaállítsa a vármegyerendszert, így megszűnt a Temesi bánság is. Kiszombor azonban nem került vissza Csanád vármegyéhez, hanem az újonnan kialakított Torontál vármegyéhez csatolták. Mindezzel azonban az elszigeteltség és a hátrányos megkülönböztetés enyhült. Ekkorra viszont a Délvidéken már a nemzetiségi román és szerb közösségek többségbe kerültek, és ellenséget láttak a Magyar Királyságban, mivel eddigi kiváltságaik a vármegyerendszer visszaállításával megszűntek. Főként a szerbek hagyták el tömegesen a Délvidéket, ugyanis nagy részük nem akart a magyar nemesi vármegyék irányítása alá tartozni, a szabad katonai életet felcserélni jobbágyi kötöttséggel, ezért a cári toborzók hatására sokan kivándoroltak Oroszországba. Ekkor szűnt meg például a Szegedhez tartozó, azonban az itt élőktől teljesen elkülönülő szerb kolónia is.

Kiszomboron a háborús pusztítással vetekedtek az ekkori árvizek pusztításai, melyek évente kétszer is elöntötték a határt. Két árvizet a bécsi krónika is feljegyzett. Több hónapra borította be a falut 1725-ben, amikor a császári futár is belefulladt a mocsárba. 1733-ban a több hónapos árvíz után éhínség tört ki, mire a zomboriak megszöktek a falujukból. Temesvár búzát és árpát adományozott a községben maradóknak. A XVIII. században még sokszor volt nagy éhínség ezen a vidéken. 1737-1738-ban felütötte fejét a pestis, melyben a lakosság negyedrésze elpusztult. A Maros rendszeres kiöntései pedig rendre elvitték a termést, sőt, többször sáskajárás pusztított a környéken. A kincstár adminisztrátorait azonban mindez kevéssé zavarta: 1725-ben határőrségi kirendeltséget nyitottak, hogy az adózás elől elbujdosó helybelieket felkutassák. Látszottak azonban a fejlődés jelei is. 1752-ben gátépítés folyt a Maros megfékezésére. 1762-ben Csanádról 19, Nagyszentmiklósról 13 magyar család telepedett át Zomborra. 1744-ben a körtemplomot felújították, nyugati falát megbontották, és egy kis fatornyos templomot építettek hozzá. 1777-ben a kincstár e régi fatemplom helyén egy nagyobb és magasabb téglatemplomot emelt. Az önálló zombori plébániát 1753-ban szervezték meg, az első plébános Szauer Ádám Ignác volt. Valószínűleg ekkortájt építették a község első iskoláját is.

Az Oexel család

Sokat lendített a falu sorsán az a körülmény, hogy Oexel Mátyás József, nagyszentmiklósi sörgyáros 1781-ben megvásárolta a zombori uradalmat, egyúttal birtokba vette Dédényszeg és Ladány elpusztult falvak határait is. A német származású, Komárom megyéből eredő család a nemességét Oexel Jakabnak köszönheti, akit III. Károly 1714. május 10-én nemesi oklevéllel adományozott meg a következő címerrel: kék pajzs, zöld mezőn kardot tartó, kettős farkú oroszlán. Sisakdísz: csőrében 3 árpa kalászt tartó, repülésre kész galamb. Takarók: arany-vörös, ezüst-kék. A diplomát Komáromban hirdették ki.

1846-ban királyi engedéllyel az Oexel család régi nemességét megtartva nevét Rónayra változtatta, illetve ehhez a zombori előnevet is használhatta. A család jelentős szerepet töltött be Csongrád és Torontál vármegye életében. A családból került ki különböző időkben a két vármegye főispánja, alispánja, aljegyzője, táblabírája, országgyűlési képviselője, törvényszéki bírája. Az ő gazdaságaik adtak munkát a zomboriaknak, az ő kúriáikban és kastélyukban folyó művészeti, politikai és társadalmi összejövetelek jelentették a község számára a kulturális életet.

A család tagjai közül néhányat érdemes név szerint is kiemelnünk. Rónay Mihály (1813-1873) a Csongrád vármegyei közigazgatás lépcsőfokait megjárva 1848-ban első alispán lett. A reformmozgalom, majd a forradalom és szabadságharc elkötelezett híve volt, cselekedeteiért 1850-ben halálra ítélték, melyet később Haynau 8 évi várfogságra enyhített. 1854-es kiszabadulását követően ismét Csongrád vármegye alispánjává választották. Rónay Móric (1813-1890) Torontál vármegye szolgálatába állt, ő is 1848-ban lett a vármegye első alispánja. Emiatt csak azért nem vonták utóbb felelősségre, mert Torontál 1849 eleji szerb megszállását követően lemondott tisztéről. 1861-ben ő is visszanyerte tisztségét, de az országgyűlés föloszlatását követően újból lemondott. Harmadszorra 1867 után lett alispán, majd 1871 és 1873 között Torontál vármegye főispáni tisztét töltötte be. Rónay Lajos (1821-1890) tagja volt az 1848. júl. 2-ra összehívott országgyűlésnek, így 1849. ápr. 14-én jelen volt Debrecenben, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó ülésen is. A szabadságharc bukása után őt is bebörtönözték, de 1850 nyarán kegyelmet kapott. 1861-ben ismét országgyűlési képviselő lett, 1871 és 1889 között pedig Csongrád vármegye főispáni tisztét töltötte be, emellett 1881 és 1886 között Hódmezővásárhely főispáni tisztét is ellátta. Főispánsága idején települt át a vármegye központja Szegvárról Szentesre, 1883-ban az ő irányítása mellett épült föl az ottani impozáns megyeháza. Oexel (Rónay) János (1809-1867) már 1847-ben Csanád vármegye országgyűlési követe volt, 1848. márc. 15-én tagja lett az István nádor által vezetett országgyűlési küldöttségnek, mely a rendek kívánságait a király elé terjesztette. A szabadságharc idején az országos törvényszék tagjává választották, ezért utóbb őt is bebörtönözték. 1861-ben, majd 1865-től ismét országgyűlési képviselő, 1867-ben, halála előtt nem sokkal még részt vett Ferenc József koronázásán. Fia, Rónay Jenő (1854-1921) karrierje Torontál vármegyében ívelt fölfelé. 1886-ban a vármegye alispánja, majd 1891 és 1902 között főispánja volt, emellett 1895-től Pancsova város főispáni tisztét is betöltötte. Ténykedése az árvízvédelem, a vasútépítés szervezése és a gazdaságfejlesztés terén meghatározó volt, de a megyeszékhely, Nagybecskerek is jelentősen fejlődött ebben az időben, melyben Rónay Jenőnek elévülhetetlen érdemei voltak. Lemondását követően hazatért Kiszomborra, de a közéletnek nem fordított hátat, 1903 és 1907 között a Szegeden megalakított Délmagyarországi Közművelődési Egyesület (DEMKE) első elnöke volt, 1910-től pedig országgyűlési képviselőként képviselte a nagykomlósi kerületet. Bátyja, Rónay Ernő (1852-1913) nem viselt politikai pozíciókat, szerepe mégis kiemelkedett a család helyben maradó tagjai közül, mert ő volt az, aki a község fejlődéséért a legtöbbet tette. Ő állt a gazdasági egyesület és az első községi pénzintézet, a Kiszombori Segélyegylet és Hitelszövetkezet megalakítása mögött, mezőgazdasági szeszgyárat alapított, ő teremtette meg az óvoda működésének föltételeit, és az ő javaslatai nyomán végrehajtott földvásárlásokkal többszörözte meg a község vagyonát.

Kiszombor a XIX. században

A századelő eseményei
1805-ben a birtokszerző, Oexel Mátyás József halála utáni birtokosztály kapcsán az örökösök fölmérették és pontos képet készíttettek Kiszomborról és a határról. 1815. május 16-án Nepomuki Szent János-szobrot avattak a főtéren. 1841-ben fölújították és bővítették a régi parókiát, 1845-ben pedig a XVIII. sz. végén is meglévő, ekkor már omladozó régi iskolaépület helyett újat emeltek. Az 1848-as forradalom után, a jobbágyfelszabadítás végrehajtását követően a település birtokszerkezete átalakult ugyan, ennek ellenére továbbra is a Rónay család maradt a község földjeinek legnagyobb birtokosa. Noha a telkes jobbágyság száma növekedni kezdett a birtokmegváltással, a föld megműveléséhez szükséges beruházások előteremtése nehéz feladat volt. A Maros rendszeres kiöntése és a nyári aszály pedig folyamatosan károsította a gazdákat.

Egy pillanatkép a zomboriak küzdelmes életéből: „ … 1816-ban Pál napján hatalmas fergeteg tombolt, mely, kiállhatatlan tsípős széllel jövén, a kint talált embereket és barmokat megfagylalta, az ablakba és istállókba befúrta magát a hó, a barmokat eltemette.” A XIX. század folyamán 42 esztendő alatt négy ízben pusztított végig a falun a kolera. Ennek egyik oka volt, hogy a lakosság artézi kutak hiányában a Maros vizét itta. A falu a természeti csapások ellenére fejlődésnek indult: az erdők, bozótok irtásával, a mocsaras területek lecsapolásával nagy területet nyertek a mezőgazdaság számára. Ekkorra már befejeződött a környező elpusztult falvak határainak a birtokbavétele, amellyel Zombor többszörösére növelte művelhető területeit, jó esélyt teremtve a fejlődésre.

Az 1848-1849-es szabadságharc eseményei
A forradalom hírére a zomboriak a szegedi csapatokhoz vonultak be, ebben szerepet játszott zombori Rónay Mihály, Csongrád vármegye alispánja, aki Kossuth szegedi toborzóútjának szervezője, emellett feltétlen híve és egyik legfőbb támogatója volt. A fejlődésnek indult falut hirtelen visszarántotta egy országos csapás: 1849 februárjában a felbőszült rácok szabadrablás után az egész falut felgyújtották, amelynek kétharmad része el is hamvadt. A lakosság csak szaladással menthette életét a pusztítás elől, Makóra menekültek, és ott is maradtak májusig. 1849. március 22-én Perczel Mór vezetésével a hadügyminisztérium a Temesköz és a Bácska felszabadítására hadjáratot indított. Makóról a Maroson átkelő IV. hadtest birtokba vette Zombort, a szerb csapatok visszavonulnak az összecsapás elől. A visszaköltöző lakosság azonban nem sokáig örülhetett a szabadságnak. A nyár folyamán a cári hadsereg beavatkozásával az erőviszonyok kedvezőtlenül alakulnak. A haditanács egy Tisza-Maros szögi összpontosításban látta a megoldást. Ennek révén a Temesközben egy folyóktól övezett és védett területen gyülekezett volna a teljes magyar hadsereg. A Maros és Tisza szabályozatlansága miatt a folyókon az átkelés csak több hetes hídépítéssel volt lehetséges. Két híd, ill. gázló volt Szegeden kívül, Kiszomboron és Magyarkanizsán. Kiszombor elhelyezkedése folytán középpontba került a magyar hadvezetés számára. Szegeden fedett körsáncot építettek ki a 60 ezer fős fősereg számára.

Augusztus 2-án Kiszombornál a gázlóval szemben pedig Lenkey Károly ezredes 7-8 ezer fős hadteste, 20 löveggel építette ki az összpontosítás jobb szárnyát Schlick osztrák tábornok 20 ezer fős hadtestével szemben. A balszárnyon Guyon Richárd 13 ezer fős serege, 46 löveggel állomásozott Magyarkanizsánál. A döntő ütközet azonban elmaradt. Szeged harc nélküli feladása, és a vesztes szőregi csata után augusztus 5-én este Lenkey kiürítette a kiszombori állásokat, és Csanádon át, Nagyszentmiklóson keresztül Aradra vonult, nyomában Schlick hadteste harc nélkül bevonult Kiszomborra. Ezzel a szomorú fejezettel vonul be Kiszombor a szabadságharc hadtörténetébe.

A boldog békeidők Kiszomboron
A szabadságharc bukása ellenére a régi rendszert már nem lehetett visszaállítani. Többek között a jobbágyfelszabadítás és a kiosztott földek visszavételét nem kísérelték meg a Habsburgok. Az 1867-es kiegyezésig passzivitásba vonult nemesség újból magához vette a kezdeményezést, és azok az emberek, akik a szabadságharc alatt vezető posztokat töltöttek be, ismét politikai hatalomhoz jutottak. 1858-ban megkezdték a Maros szabályozását, ettől kezdve a kisebb árvizeket a töltések közé tudták szorítani. A XIX. század végén két nagy tűzvész is pusztított a faluban. 1874-ben 38 ház, 26 istálló és szín, valamint 14 búzás hambár, 1877-ben 42 ház égett le. 1880-ban hidat építettek a Maroson Makónál, amely összekötötte a két települést és élénkítette a forgalmat. A kisbirtokokon megtermelt zöldséget és gyümölcsöt a makói piacon értékesítették, de sokan eljártak Szegedre is. 1882-ben Zomboron is megépült a vasút, majd hamarosan a nagyállomás épülete is, így a község bekapcsolódott a vasúti forgalomba. 1883-ban Karácson Emília óvodát alapított, mely megszakítás nélkül a mai napig működik. 1885-ben téglagyárat hoztak létre, 1889-ben artézi kutat fúratott a község (Szent János-kút), amelynek szerepe volt abban, hogy megszűnt az addig sokat pusztító kolera. A század utolsó évtizedében átadták a Selmeczy-féle műmalmot. Az 1896-os millenniumi évet a település nagy ünnepséggel, parkosítással és a templom mellett felállított Szent István-szoborral örökítette meg. 1895-ben Kiszombor nagyközséggé nőtte ki magát. 1900-ban 8 tantermes iskola épült, melyet a következő évben államosítottak. A falu lakossága ekkor 4108 fő volt. 1910 a mai napig álló templom építésének kezdete, melyet pályázaton egy nagykikindai építész nyert meg. A Hangya Szövetkezetnek ekkor két boltja és két italmérőhelye üzemelt a községben.

Kiszombor 1kép
Kiszombor 2kép
Kiszombor 3kép

Teljes népesség: 3826

Terület: 65,81 km²

Járás: Makói járás

Irányítószám: 6775

Testvérvárosok:

még nincs

Weboldal: www.kiszombor.hu/

Videó: https://youtu.be/znWcpjntTQc

Közeli látnivalók

Emeletes magtár

Helytörténeti Gyűjtemény

Kukorica Labirintus Fesztivál

Nepomuki Szent János szobra

Petőfi Sándor és Kossuth Lajos szobra

Római katolikus kerektemplom

Rónay sírkert

Rónay-kastély

Rónay-kúria

Vályogos-tó

Volt szeszgyár, malom és kútház

Termelők

Baranyi István Zoltán

horgolmányok

X