Szegedi papucs

Érték bemutatása:

Szeged városának egyik országos hírű kézműves különlegessége a papucs. A papucsról szóló nyelvtudományi kutatás szerint a papucs oszmán-török eredetű szó, és nyelvünkben a hódoltság idején, a XVI. század második felében (1572) bukkan föl. Ami a papucs szegedi múltját illeti, tudjuk, hogy egy Szegeden elhalt török, bizonyos Khoszrev bin Abdullah 1572-ből való hagyatékában szerepel egy pár papucs 18 akcse értékben. A papucs előfordul a Hóbiárt basáról szóló helyi népmondában is. Eszerint a szegedi menyecskék a köztük legyeskedő basát papucsuk sarkával verték agyon. A XIX. század első felében még nincs különálló papucsos ipar. Külön iparágként éspedig a csizmadia szakmából kifejlődve, csak a század derekán kezd kibontakozni. A papucs viselete szorosan összefügg Szeged városának az 1879. évi nagy árvíz után teljesedő kikövezésével, amikor a csizma már nehézkesnek, fölöslegesnek, a bocskor meg szegényesnek, túlságosan póriasnak tetszett. Így jelentkezett azután egy olcsó, de mutatós lábbelinek a szükséglete, igénye, ami a város folyton gyarapodó szegényebb rétegeit, főleg ezeknek asszonyait, leányait is kielégítheti. Az önállósult szegedi papucsos ipar bölcsőjét az Újvárosban, hivatalos nevén Móravárosban ringatták.
Az itt élő és működő, szegénységgel bajoskodó mesterek az első időkben nyáron aratni, kapálni is eljártak, hogy így az esztendőre való élelmet megkeressék és csak télen varrtak papucsot. A papucsos felesége egyúttal dolgozó társa is volt urának: ő hímezte, szalagozta, zsinórozta a papucs fejét, és ő árult a hetipiacon, a vásáron. A szegedi papucsosságnak napjainkig két virágzási korszaka volt. Az első korszak a XIX. század második felére, a másik a két világháború közötti időszakra esik. A parasztság és a városi szegénynép, amelyből az első korszak vevőköre kikerült, a meginduló polgárosodás következtében lassan áttér az ünnepi cipőviseletre. Papucsot már inkább csak a ház körül és hétköznap hordott. Ezzel szemben azonban Szegeden a régi polgárság, az úri társadalom asszonyai, leányai otthoni, pongyolához való használatra felfedezték ezt a magyarosnak érzett, kétségtelenül igen mutatós lábbelit.

A női ünnepi papucs felső része nemcsak bőr lehetett, hanem bársony, szövet és ebelaszt nevű finom vászon is. Szegeden a híres szegedi papucsot flitterrel és gyöngyvarrással is díszítették. Gyakran meglehetősen magas sarka is volt. A papucs színéről, díszítettségéről lehetett következtetni viselőjének életkorára. A napjainkban ismert jellegzetes, mezei virágokat, pipacsot, nefelejcset, kalászt formázó kézi hímzés az 1930-as években jött divatba. Akkor kezdték a bojtos, szalagos jobb- és ballábas papucsot is készíteni, annak eredetileg ugyanis „egylábas volt a talpa”, tehát nem készült belőle külön bal és jobblábas, egy-egy méret egyazon kaptafán készült, és a papucs a viselése közben idomult a lábhoz, ha pedig ferdére kopott, fel lehetett cserélni. Ezért mondták, hogy a szegedi papucsnak nincs párja! [Bálint Sándor: A szegedi papucs (1955) szövegének felhasználásával]