Hódmezővásárhelyi kerámia

Érték bemutatása:

Hódmezővásárhely ipari és művészeti életében a kerámia meghatározó szerepet töltött be az elmúlt századokban éppúgy, mint napjainkban. A 19. században fazekas kisműhelyek alakították ki azt a népi kerámiahagyományt, melyre a 20. században üzemek, gyárak is szerveződtek. Hódmezővásárhely az ország legnagyobb fazekasközpontja volt a 19. században. A helyi népi kerámia emlékanyagában az 1820-as évekre kialakultak a jellegzetes edényformák és díszítési módok, továbbá ekkor jelentek meg először azok az edénytípusok, amelyek az egész Alföldön elterjedtek. Ezek közé sorolható a csalikancsó, kulacs, butella, kancsó butykoskorsó, miskakancsó, tükörráma, mázas, karcolt virágcserép, tintatartó. A butella jelentősége abban áll, hogy itt alakult ki és innen terjedt el más alföldi központokba.
A 19. század második felében újabb edényformák jelennek meg: lisztesbödön, varrókosár, formástál. Ekkor, a mennyiségi növekedés következtében a vásárhelyi fazekasok termékei kereskedők révén az ország minden pontjára eljutnak, sőt a határon túlra is. Az egyre színesebb edényekből a városon belül háromféle kerámiastílus alakult ki: az újvárosi hagyományos sárga-zöld színű, a tabáni sárgás-barnás-zöldes, végül a csúcsi fehér alapon kobaltkék színű edények. A paraszti igényeket kielégítő kerámiák utolsó virágkora az 1880-as évekre tehető. A század végétől megjelentek az olcsó, gyári, bádog, keménycserép és porcelánedények, melyek fokozatosan kiszorították a fazekasok munkáit, így a mestereknek váltaniuk kellett, s ezt a díszedények készítése jelentette. A fazekasság megmentésére, a városhoz kötődő művészek megalapították a Majolikatelepet 1912-ben. Céljuk ezen túl, egy európai színvonalú kerámiaművészet megteremtése volt.
Az 1950-es években indult meg a népi kerámia felújítása a kisműhelyekben. Ebben néhány tehetséges fazekas járt élen, így Vékony Sándor (1913-2000), Mónus Ferenc (1931-1999) és Mónus Sándor (1909-1996), akiknek tevékenységét Népművészet Mestere címmel ismerték el. Ma is aktívan alkotó Népművészet Mestere Díjjal kitüntetett fazekasok Szénási János és Ambrus Sándor. A népi kerámiát képviselő kisműhelyek mellett a művészi kerámia is egyre nagyobb szerephez jut a város kulturális életében. Ennek székhelye a Nagy Sándor utcai Kerámia Központ. Itt 1998 óta szervez nemzetközi kerámia szimpóziumokat, táborokat és kiállításokat a Wartha Vince Kerámiaművészeti Közalapítvány. A város mai szerepét a kerámiaiparban és a kerámiaművészetben jól jelzi, Hódmezővásárhely vezette a 2011-ben záródó, három éves, európai uniós CeRamICa-projektet, amely nyolc európai országot fogott össze, azzal a céllal, hogy megismerjék egymás kerámiakultúráját és tapasztalatot cseréljenek. Ugyancsak hódmezővásárhelyi kezdeményezésre alakult meg 2012-ben a Magyar Kerámiavárosok Szövetsége, hasonló céllal.

Érték indoklása:

A magyar kerámia történetében Hódmezővásárhely kiemelkedő helyet foglal el. A város adottságai révén 7000 év óta foglalkoznak az itt élők kerámiakészítéssel. A 19. századi nép kerámia hagyományát azért érdemes ebből kiemelni, mert ekkor született meg az a paraszti igényeket kielégítő, sajátosan vásárhelyi kerámia stílus, amely csak erre a városra jellemző. A 19. században Hódmezővásárhely az ország legnagyobb fazekasközpontja volt, az első olyan központ, melyet a néprajztudomány felfedezett, köszönhetően a város jeles néprajztudósának, Kiss Lajosnak. A későbbi Kossuth-díjas kutató az 1910-es években gyűjtötte fel és publikálta a vásárhelyi tálasság történetét, a mesterség jellegzetességeit. Rajta kívül több néprajzkutató is foglalkozott a vásárhelyi népi kerámiával, akik közül Kresz Máriát kell kiemelni, aki Néprajzi Múzeum kerámia osztályának vezetőjeként, a magyar népi kerámia legjobb ismerője volt. A hagyomány 20. századi sikeres túlélését bizonyítja, hogy fazekasmestereink közül négyen kapták meg a Népművészet Mestere címet, a szakma legnagyobb elismerését. Ma is dolgoznak kisműhelyekben olyan korongosok, írókások, akik országos pályázatok, kiállítások rangos díjait hozzák el, öregbítve a vásárhelyi kerámia hírnevét. (Tóth Benedek, Nagybata Márta.)