Skip to main content

Fehérhímzés Apátfalván

Érték bemutatása:

Elsősorban az északi, de a szomszédos megyékből is a mai Csongrád megyébe letelepedett lakosok, – köztük az Apátfalviak is – zárt közösségeket alkottak. Féltve őrizték meg hozott szokásaikat és viseleti darabjaikat. Zártságuk ellenére is hatott azonban rájuk az itt élők hímzésdivatjának terjedése. A fehérhímzésnek, mint legősibb díszítési módnak e területen szabadrajzú változatával találkozunk a viseleti és a használati darabokon. Ezen hímzések mintáit, mint a nevéből is kiderül szabadkézzel is rajzolták, fejből varrásnak mondták, többnyire azonban ütőfával nyomták a vászonra a mintát. Előrajzolás után készülő fehér hímzéssel díszítették a női és férfi ingeket, kézbe való kendőket – jegykendőket, alsószoknyákat, kötényeket, párnavégeket, béles takarókat, függönyöket, sublót- és ágyterítőket. A ma fellelhető legidősebb fehérhímzések századfordulós eredetűek.
A fehérhímzés leggyakrabban használt öltéstechnikája a lapos-, a magas-, a lyuk-, a lánc-, a szár-, a tűző- és a huroköltés. A legegyszerűbb öltésfajta a lapos öltés, melynek öltésiránya többféle. A hímzés indításakor a fonal végét a felöltendő felületre húzzák be csomómentesen, ezután öltéseiket szorosan egymás mellé helyezték, majd befejezéskor a hátoldalon gondosan eldolgozták. A szabadrajzú, hajlított vonalú formák hímzésénél az egyes mintaelemek kihímzését a forma hegyénél kezdték. Magas öltés: A kör és kerekded formák kidolgozását mindig a forma legszélesebb részén kezdték, majd úgy haladtak a keskenyebb részek felé. Az ilyen formák kerületét a hímzés kezdeteként előöltéssel úgy varrták körül, hogy az utolsó öltés mindig fedte az elsőt, majd ezt az öltéssort takarva hímezték ki a formát. Az egymáshoz tartozó mintaelemek hímzését belülről kifelé haladva kezdték meg. E fehér hímzés jellemzője, hogy a hímzett felület magasan kidomborodik az alap síkjából. Ezt úgy érték el, hogy a minta körvonalait előöltéssel körbevarrták, majd az így körülzárt részt kitöltötték laza sodratú, a hímzőfonalnál vastagabb fonallal. Az alátöltést láncöltéssel vagy előöltéssel végezték, s ezen öltések párhuzamosan haladtak a formák hosszával.
A lapos öltések iránya az alátöltésre merőleges. Ezzel a technikával készítették a leveleket, virágszirmokat, vastagvarrást, és pöttyöket. A lyukazás nélkülözhetetlen eleme a fehér hímzésnek. Jellegzetes formája a kör, a csepp és a szilvamag. Ezen formák felhasználásával alakították ki a motívumokat. Nevüket az adott tárgyhoz való hasonlóság alapján kapták. A lyukhímzés azért szép, mert a peremet alkotó öltések aprók, egyenletesek és olyan sűrűk, hogy az előöltő fonal ill. az anyag sehol sem látszik ki. A hurkolt cakkot szegélyként használták. A száröltést az ágak, szárak és vékony vonalak varrására használták. A teljesség igénye nélkül szerepeljen itt néhány közülük: margarétás, madaras, folyondáros, vízfolyásos, bogyós-ágas, nyitott szíves, négyszöges, háromszöges, kisvirágos, szakállas-lyukas, félvirágos, csillagvirágos, körtés, csigasoros, hullámindás, kukacos. A fehér hímzés viseleti és használati darabokon maradt ránk. A fehér vászon inget előbb felsőruhának, majd fehérneműnek használták. Köznapra és ünnepre egyaránt viselték. Felhasználták a gyolcsot, a maguk szőtte házivásznat, vagy a gyári sifont. Otthon varrták, többnyire kézzel vagy varróval készíttették hagyományos formájú darabjaikat. A női és férfi ingek szabásukban hasonlóak, eltérést a mellévarrott ujjú női ingek mutatnak.
Makó város monográfia sorozata, Makó néprajza: „Az apátfalviak erőn fölüli pompával rendezték be a tisztaszobát. A fölvetős ágyra a szegényebbek is négy-hat, a módosabbak tíz-tizenöt slingelt végű párnát is fölraktak. Az ágyterítőt, a sublótterítőt, sőt némelyek a dunnahuzatot is gondosan kihímezték. Legalább ilyen odafigyeléssel kellett elkészíteniük a jegykendőt vagy a vőlegényinget is. A lányok ünnepi viseletéhez hozzátartozott a kiskendő, amelyet templomban, bálban egyaránt kézben tartottak. Ennél nagyobb volt a hujjogatós kendő; ezt esküvői menetben mulatozó mozdulattal lebegtették a menyecskék. Az ingvállat, az alsószoknyát szintén gondosan hímezték. Az apátfalvi lányoknak maguknak kellett elkészíteniük fehérhímzéses stafírjukat. Kemencepadkán ülve, petróleumlámpa fényénél évekig dolgoztak rajta. A módosabbak a kiházasításhoz szükséges kellékeket hímző asszonyokkal csináltatták meg. Egy párnavégért egy mázsa búzát kértek. A Langó-kápolnát építtető Langó Mátyásék 1922-ben egyetlen dunnahaj hosszú és két rövid oldalának kivarrásáért a makói hímző asszonynak három mázsa búzát fizettek. A párnavégek elkészítése igényelte a legtöbb időt. Annál szebbnek tartották, minél több lyuk van rajtuk. Némelyiken alig fordult elő lapos vagy magas hímzés, csak sok-sok lyuk.
A 19. század végén horgolt díszítés is készült, de a hímzett kivitelű volt az általános. Mielőtt fölhúzták volna a huzatot, kikeményítették, és fonákján vasalták ki. A cihába nem pehelytoll került, csak tyúktoll, hiszen ez csak tölteléknek számított. A slingelt véghez alátétet raktak, ezt a fényes anyagot atlasznak hívták. A piros vagy kék alátétet kedvelték, ezen messziről is jól mutatott a minta. Az előző színt jajvörösnek, az utóbbit hupikéknek hívták. A húsvét előtti nagytakarításkor minden évben kimosták a huzatokat, mert ekkorra ragyognia kellett mindennek. Az apátfalvi párnavégekre a hegyes cakkozás volt jellemző. Mindegyik két hegyes cakkozású mintából állt, ezt a csúcsnál összevarrták, ritkán gyöngyház gombbal összegombolták. Előfordult, hogy a párnahuzatnak mindkét végét különböző mintával slingelték, és időnként megfordítva tették föl a fölvetős ágyra, ezzel azt akarták érzékeltetni, milyen sok párnahajjal dicsekedhetnek. A fölrakásnál a tollat jól lerázták a mintázat végére, hogy minél tömöttebb legyen a párna.
A hímzés hagyományának ápolására alakult szakköröket az 1960-as évek végétől a megyei módszertani intézet fogta össze. A működési engedéllyel fölruházott szakkörvezetők Makón és Apátfalván a fehérhímzésre tértek át. Dr. Kovács Józsefné megyei szakbizottsági fölügyelő az apátfalvi Langó Istvánné és a makói Kovács Józsefné hímző-körvezetők részvételével gyűjtött Kiszomboron, Apátfalván, Tápén és Makón. A fehérhímzés hagyományőrzése – szakköri tevékenységük révén – Apátfalván és Makón volt a legerősebb.” Langó Istvánné, szül. Langó Terézia Apátfalván hímző szakkört szervezett, és a már majdnem feledésbe menő dél alföldi fehérhímzést tanította az asszonyoknak. A hímzésminták gyűjtésével értékmegőrző munkát végzett. Az eredeti minták újratervezésében, a megváltozott életkörülményekhez való alkalmazásban is jeleskedett.

Érték indoklása:

A hímzés, összehasonlítva más európai népművészettel, a magyar népművészetben különösen jelentős. Fontosnak tartom, hogy szülőhelyünk értékeként ápoljuk, és tovább is adjuk ezt az egyedülálló népművészeti motívumvilágot, hiszen az apátfalvi fehérhímzésben megtalálható a palócföldi és a dél-alföldi hatások egyaránt.

Járás: Makói járás

A nemzeti értéket nyilvántartó adatbázis megnevezése: Apátfalvi Települési Értéktár

A nemzeti érték fellelhetőségének helye: Apátfalva

Irányítószám: 6931

Érték szakterülte kategória: Kultúra

A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája (bibliográfia, honlapok, multimédiás források): Dr. Kovács Józsefné: Csongrád megyei fehér hímzések. Szeged: Csongrád megyei Tanács Művelődési Központja, 1985. Makó város monográfia sorozata: Makó néprajza Csongrád megye népművészete Tóth Ferenc: Apátfalva Száz magyar falu könyvesháza

Fehérhímzés Apátfalván 1kép
Fehérhímzés Apátfalván 2kép
Fehérhímzés Apátfalván 3kép
X