Csikófejes citera

Érték bemutatása:

A citera népi hangszer. Egykor maguk az ügyes kezű citerások készítették saját hangszerüket. Általában jól megmunkálható, puhább fafajtákat használtak. A fadoboz két végén elhelyezkedő tőkék segítségévek feszítették ki a húrokat. Régen egy darab fából készítették a citerát, hasonlóan a vályúk faragásához. A kótasort drótból alakították ki. A hangszer fejlődése során keményebb fából készített, díszítésekkel ellátott citerák is megjelentek. A citera ma is népszerű hangszer. A citera ősének a klasszikus görögök által már ismert monochordot („kanon”) tekintik. Nyugat-európai fénykora népi hangszerként a 16-17. században volt. A 18. század közepe táján Münchenben és Bécsben a citerának tökéletesebb gyári változatait hozták létre, olyanokat, melyeket citeravirtuózok (Petzmayer, Weigel…stb.) koncerteken is használtak.

Magyar citeráról konkrét adatot csak a 19. század második felétől kezdve tudunk, de már Anonymusnál is felbukkan a görög eredetű kythara hangszernév, amely lehet a citera név őse is. A citerák külső formáját tekintve igen nagy a változatosság. A sokféle változat nagyjából három alaptípusba sorolható: vályúcitera, kisfejes citera, hasas citera. Sándorfalva népművésze, Budai Sándor a Népművészet Mestere díjat citerakészítő tevékenységéért kapta meg. Művészi famegmunkálású „csikófejes” díszítő momentumú citerái a világ számos országába kerültek néprajzi, múzeumi és magángyűjteményekbe a British Museum-tól az abesszin császári palotáig, a hajdani Szovjetuniótól Belgiumot át Norvégiáig, Afrikáig és Amerikáig.

Érték indoklása:

A Budai Sándor hagyatékát képezi 1 db csikófejes citera is, melyet külön kiemelve javaslunk az értéktárban megjelölni annak kiemelt népművészeti értéke miatt.