Apátfalvi festett bútor

Érték bemutatása:

A bútorfestésben — Tótkomlós mellett — legjelentősebb falusi stílust létrehozó község Apátfalva volt. A Makótól mintegy 10 km-re Keletre, a Maros mentén elterülő község a hódoltság után jelentős részben felső magyarországi jobbágyokkal települt újra. A lakosok új környezetüktől sok tekintetben markánsan elütő kultúrájuk nem egy jellemvonását napjainkig megőrizték. A bútorfestés átalakulásának folyamatát időben vizsgálva elsősorban a századforduló, az első világháború, és a két világháború közötti időszak éveire tagolható. Csanád és Békés megyék 18. — sőt részben 19. — századi ipara elég fejletlen volt, de a céhesedés hiánya nem lehetett gátja a stílusteremtésnek. Tótkomlóson — de Apátfalván sem — egyáltalán nem is alakult asztaloscéh, így valószínű, hogy a 18. sz.-tól az első festett bútorokat,— így Apátfalván is — elméletileg kontárok készítették. Az apátfalvi mesterek munkáira nagy hatással voltak a makói és hódmezővásárhelyi bútorkészítő műhelyek. Időben eltolódva követték őket utánozták a városi mesterek által készített bútorokat.
Azokban a házakban, ahol két szoba (ház) épült, az utcára néző volt a tisztaszoba, nagyszoba, a másik a lakószoba, kisház. A tisztaszobába a házhoz költözött menyecske bútora került, a korábban ott lévőt átvitték a lakószobába : „ . . . váltották az öreg bútort.”
A konyhában nem álltak festett bútorok,a pitvarban is csak esetlegesen és kevés, a vizespad korsóálló és a konyhaszekrény (fazekas). A festett bútorok leggyakoribb típusa a karospad (kanapé), és a sarokpad (sarokkanapé), a fali fogas, vagy tálasfogas, a menyasszonyi láda (láda), az ágy és asztal, a szék és gondolkodószék, téka, bölcső és vizespad. Leghamarabb a gondolkodószék szorult vissza, ma csak múzeumba találhatók.
A menyasszonyi ládát bár még 1906-ban is ajándékozták az új asszonynak, de már az első világháború előtt megkezdődött ezek leértékelődése, helyüket a sublót, vagy az alacsony, kétajtós, felül fiókos szekrény, a kaszli foglalta el. Csak lakószobában fordult elő téka, a festett székek helyére még az első világháború előtt a kortárs polgári bútorok kerültek. Legtovább a lakberendezés elvét alapvetően meghatározó sarokpadok és karospadok, valamint ágyak és asztalok maradtak fenn. Az általános stílusváltás az első világháború után, az 1920-as években ment végbe, ekkor terjedtek el általánosan a furnérozott (flunéros) és politúrozott (politérozott) bútorok, és ezzel a bútorformák is megváltoztak, a polgárias ízlésnek megfelelő alakot öltöttek. E folyamat kísérőjelenségeként vált szokássá a már meglévő hagyományos bútoroknak — nemegyszer virágozott daraboknak is — az egyszínűre, leginkább sárgára, barnára és zöldre való átfestése. Érdekes hogy az apátfalvi népnyelv nem tesz különbséget a virágozott és egyszínűre festett darabok között, mindkettőre a festett szót alkalmazza; továbbá, hogy a sárga színmeghatározást az erezett (flóderozott) bútorokra használja.
A festett bútorok általában a kelengye részét képezték. 1890-ben házasodott módos gazda, még festett szobabútort tudhatott felesége hozományának, míg saját lányát 1910-ben már egyszínűre festett kelengyével adta férjhez. Az 5—10 holdas szegényebb falusi és tanyasi családoknál nem kaphatott a lány teljes szobabútort, csak egy ládát és ágyi ruhákat (1910). Azt, hogy ebben az időben a bútorvirágozás Apátfalván nem volt lehanyatlóban a stíluskeveredés ellenére sem, az bizonyítja, hogy 30 holdas nagygazda 1907—1908 körül az egyszínűre festett bútorokkal berendezett házába reprezentációs célra rendelt virágozott sarokpadot: „Valahun látott a nagyapa olyat, hogy neki olyan köll… Csak, hogy legyen.” Gyakori az akár egy tárgyon is megmutatkozó stíluskeveredés. Például az 1900 körül szegényparaszti családba készíttetett menyasszonyi láda, melynek flóderozott homloklapjára került a két rózsákból felépített virágfüzér. E bútorok élettartamát használóik körülbelül 20 évben jelölték meg. Ez azonban minden valószínűség szerint csak a leértékelődés és funkciómódosulás nélküli időtartamot jelölheti, hiszen az apátfalvi portákon ma is fellelhető darabok bizonyíthatóan két vagy három generáción átvezető családi öröklés útján kerültek tulajdonosaik birtokába.
Megfigyelhető hogy a szegényebbek kezén tovább használatban voltak ezek a bútorok: „ . . . míg olyan szögény vót a nép addig . . . mikó megelőzködte magát az ember, akkó oszt hajította el.” A bútorok élettartamát időnkénti felújításokkal igyekeztek növelni, ami érintette a szerkezeti, és festőmunkát egyaránt. A leváltott bútorok az elődök emlékeként a padlásra kerültek, s ekkor egyfajta kegyelet is övezte ezeket, gyakoribb azonban, hogy módosult funkcióban alárendeltebb helyiségekbe kerültek tároló bútorként. A láda általában az istállóba került darás- vagy korpásládának, „ . . . a pad még ëtt ászok… zsákos portékát raktak rá.” A már erre is alkalmatlan tárgyakat más objektumok javítására használták: „Aztán a családok vagy ideszögelték a disznóólba, vagy odaszögelték”, végül pedig a tűzre kerültek. A festett bútorokat helyi asztalosok készítették megrendelésre: „Más nem tudott akkó ilyen ládákat.” Hiszen a századfordulón, és az azt követő években Hódmezővásárhelyen és Makón már nem készítették a virágozott bútorokat.
Az emlékezet három asztalos nevét őrzi, Csicsó Gyuláét, aki 1917-ben halt meg, egy Gál nevűét, aki korban megelőzte Csicsót, és Nagy Györgyét, akiről semmi más adatunk nincs. A bútorok virágozása az asszonyok feladata volt, elsősorban az asztalosok feleségei jöhetnek számításba. Csicsó Gyula a feleségével együtt dolgozott „ . . . úgy, hogy az asszonyé vót a festés.” A Gál nevű mester felesége „ . . . nagyon értette ezeket a fajta festékeket… a festék színit összehozni m´èg a virágokat.” A következő generáció azonban már nem ismerte a bútorvirágozás technikáját. A Csicsónál inaskodott, de önálló ipart csak 1951-től vivő Simon Mihály, aki szintén a feleségével dolgozott együtt, már csak flóderozott bútorokat készített, úgy, hogy a felesége az alapfestést és a fixálást végezte (Zao/ozta).
De а bútorokat festették saját tulajdonosaik is: „ . . . vót aki maga meg tudta virágozni a bútort”, mindenféle előképzettség nélkül: „Olyan egyszerű valaki, aki megtanúta ezt festeni. Az 1880-ban született, szegényparaszti családból származó, 5 holdon gazdálkodó parasztember felesége Tódor Ferencné sz. Tóth Sz. Erzsébet. Csak saját használatra festett, bútorait két három évente újította fel. Äz asztalt, a fogast, a karospadot kicifrázta, kivirágozta. A kopott mintát lefestette az egyszínű alappal, majd abba festette a mintázatot. Azokat nem rajzolta elő, és sablont sem használt. így a mintázat alkalmanként változott: „Mikó mi jutott eszibe.” Boltban vásárolt porfestékeket alkalmazott, azokat lenolajkencébe (firnájsz) keverve állította elő a kívánt színeket. Az apróbb mintákhoz maga készített ecsetet is, subaszőrből. Utolsó munkája egy 1950-re datált festett asztal.
A legkorábbi ismert festett bútor egy menyasszonyi láda 1873-ból. A láda festésmódja azonosnak mutatkoznak a tárgyak egy jól körülhatárolható csoportján. Ezek a sötétkék (öregkék) alapszínen elhelyezett, piros, sárga és zöld színnel foltszerűen festett, rendkívül elnagyolt motívumok, melyek kifejezetten aprók, és csak ritkán mintáznak felismerhető virágot, legtöbbször tulipánt. A csokrok olaszkorsóba vannak állítva. Az indadísz alsó ágai határozott és meredek ívben hajlanak lefelé a korsó két oldalán. Előfordul a csokrok összefogására szolgáló szalag, és az a megoldás, amikor az indák virágfejből, vagy hármas virágfejből, nőnek ki Ezek a bútorok időben a legkorábbiak. Az ismertetett jegyek mindenképpen egy saját apátfalvi műhely meglétét igazolják.
A 20. sz.-ban az apátfalvi bútorok alapvető változásokon mennek át. Az eltérések formailag és szerkezetileg is szembetűnőek: a deszkaszerkezetű sarokpadokat keret-betétes, vagy vázas szerkezetű bútorok váltják fel, a korábban egyenes záródású háttámlák felső éle tagolt, ívelt vonalvezetésű fűrészelt díszítést kap, a karfák pedig ívesen kifelé hajlanak. Mind a háttámlákon, mind a karfákon gyakori a függélyes rácsozatos, vagy fűrészelt bábos áttörés. A stílus hordozói ebben a korban már elsősorban a sarokpadok és karospadok, melyek Apátfalván egymás mellett érték meg a 20. sz. elejét. Új jellemvonásaik, hogy az alapszín kivilágosodik világoskékre, esetenként fehérre. A motívumok színeiben egyeduralkodóvá válik a zöld és a piros, dúsan, zsúfoltan levelezett indadíszt, és oldalnézetes tulipán virágfejeket alkotva. A korábbi korszak ismérvei közül folytonos a csokrok szimmetriája és azok alsó összefogásának megoldása, valamint a legalsó indaszálak korábban ismertetett vonalvezetése, amelyhez sokszor az egészen szűk elhelyezési lehetőségek ellenére is ragaszkodnak, nem ritkán a kompozíció rovására. Ezek a bútorok az 1910-es években a korábbinál jóval nagyobb bőségben állnak rendelkezésünkre. Stílusuk jellemzői alapján létrejöttüket belső fejlődés eredményének tarthatjuk. Csicsó Gyula műhelyének nem csupán az új stílus kialakításában, hanem magában a stílusváltásban is tevékeny szerepe volt. [Fejér Gábor: Az apátfalvi festőasztalosság kialakulásának kérdéséhez című cikk alapján.]

Érték indoklása:

Az apátfalvi festett bútorok a falusi bútorkészítő asztalosok remekei, akik, egyéni stílust alakítottak ki, és képviseltek, sok évtizeden keresztül. A festett bútorok a többi településtől eltérően a háborúk után is még használatban voltak a faluban.