A Maros népi halászata
Érték bemutatása:
A marosi halászat fénykora a XIX. század elejéig tartott. Szirbik Miklós makói prédikátor 1835-ben ugyanis azt írta: „ Bővölködött hajdan hallal is, kivált míg az a rétre kimehetvén, ott elszaporodott, s az álló és folyóvíz egymással közösülésben volt. De már, valamint másutt, úgy itt is attul kezdünk tartani, hogy ezután kívánságul se fogjuk kapni.” A trianoni Magyarországon a marosi halászat máig egyedül Apátfalván él, élt. 1944 előtt húsz család élt a halászatból, 2000-ben kettő, a jelenlegi jogszabályok szerint, pedig nem lehet kereskedelmi célú halászati engedélyt váltani természetes vizekre. A Maros vizében sokfajta hal fordul elő. Pénzes, vagyis pikkelyes hal a süllő, ponty és a márna. A harcsát a vendéglősök mindig szívesen vásárolták. A kecsege, viza, tok és sőreg keresett, nemes halnak számított. Igen ízletesnek tartották a kárászt, keszeget, a menyhalat és az orsóhalat.
Régen, vagyis a halászati szövetkezet megalakulása előtt ketten-hárman fogtak össze. Baka Andrásnak, Bodó János és Fejes János volt a társa. Kettejüknek, hármójuknak volt egy ladikjuk, öt-hat varsájuk. Akkoriban hétfőn indultak munkába, és csütörtök este érkeztek haza. Nádkunyhókat építettek maguknak, abban nem csurgott be az eső. Nyári hónapokban tüzet rakva nyárson sütötték meg a halat. Busás megélhetést nem biztosított az apátfalvi vízi embernek a halászat. Nyáron igencsak elmentek aratni, hogy az évi kenyér biztosítva legyen. Az apátfalviak fő halászó helye a Maros volt, de eljártak olykor a Sámson-apátfalvi csatornához is. Magasabb vízálláskor a torkolatánál lehetett eredményesebben kísérletezni. A legáltalánosabb csali a lóbogár és a giliszta. Az előbbit trágyadomb körül, az utóbbit a nagylaki fekete földekből szedték. A gilisztát fadobozba vagy rossz katonakufferbe pakolták, közéjük rétegesen porhányós vakondtúrás földet szórtak. Lóbogárral egész évben lehetett halászni. A ponty kedvelte a tejbe áztatott kukoricát.
Békát és egeret úgy kellett ráhúzni a horogra, hogy a feje kimaradjon. Nagyon kedvelték a tiszavirágot, a piliskét, aminek másutt a neve kilísz, kérész, kérísz. Ennek a lárváját éppúgy alkalmazták, mint a kifejlett példányokat. A piliske ideje a nyár, a paradicsomé és főtt kukoricái a nyár és az ősz, gilisztával ősszel érdemes csalizni. Kézzel való halászat: Tavaszi jégzajláskor a megriadt halak a torlódó jégtáblák közé szorulhatnak, és kettévágja őket az éles jégperem, vagy kiugranak a jégtábla hátára. Így könnyen össze lehet őket gyűjteni. Máskor a Maros kiöntött, és a szigetek gödrei megteltek vízzel. Hirtelen apadni kezdett, és a halak a gödrökben rekedtek.
Rekesztő halászat: Legfontosabb eszköze a varsa, amely máig a legelterjedtebb halászeszköz. Anyagát tekintve megkülönböztetünk vesszővarsát és hálóvarsát. A vesszővarsát hosszú, csomómentes gyűrűcevesszőből készítették, de előfordult még szilfavesszőből vagy fűzfavesszőből készített is. A vesszővarsák 3-4 méter hosszúak és háromkarikásak voltak. A legkisebb karika, korc átmérője kb. 25, a középsőé 120-130, a harmadiké 180 cm. A korcok egy méternyire estek egymástól. A gyűrűce bírta a csavarást, valóságos hálót tudtak belőle készíteni. Egy vesszővarsát két-három nap alatt fontak meg, egyesek még eladásra is készítettek. Külön fonták meg a tölcséresen keskenyedő versikét, amelyet belenyomva a varsába, vesszővel be is kötöttek. A versikén beúszó hal visszafelé már nem tudott jönni. A megfogott halat nem a versike eltávolításával szedték ki, hanem kaput csináltak a varsára. A halat ennek kinyitásával rázták ki a ládába. Az új varsa könnyű volt, ezért a közepébe terméskövet raktak, hogy az nyomja le a víz fenekére. Miután elázott már volt elég súlya. Mindig víz ellen tették le, mert a hal fölfelé úszik. Reggelente nézték meg, aztán mindjárt vissza is rakták, mert ha megszáradt, széthullott. A vesszővarsa egy nyáron „tette”. A vesszővarsát rendelettel igyekeztek kitiltani a gyors sodrású Marosról, de egyesek még a második világháború előtti években is használták.
A hálóvarsa a második világháborúra teljesen kiszorította a vesszőből készültet. Ezt könnyű volt előállítani. Három- vagy ötkarikásokat készítettek. A karikát, abroncsot vesszőből hajlították, legjobbnak a kökényt tartották. A faabroncsokat korunkra a műanyag teljesen kiszorította. Egy hálóvarsához két kiló cérna kellett. A nagylaki kendergyártól szerezték be; olyan sima volt, mint a házicérna, de még az ún. befőtt-lekötő madzagnál is vastagabb. A hálóvarsán is volt versike, de a halak terelésére szárnyat is alkalmaztak. Kerítőhalászat: A tavaszi jégzajlástól májusig, júniusig pirittynek nevezett kerítőhálóval halásztak. A piritty nyolc-tíz méter széles, harminc méter hosszú volt. A háló tetejét deszkák tartották a víz felszínén, az aljára régen ló csontokat, később félméterenként tizenöt-húszdekás ólmot kötöttek. A pirittyel való halászáshoz két ladikra és négy halász kellett. A halászok a ladik két oldalán, egymástól két burkony távolságban tartózkodtak. Mielőtt kivetették a hálót, a két ladik egymás mellett volt, a hálót a két ladikra egyformán szétosztották.
Lerakáskor az egyik halász sziklanyozva evezett, a két ladik olyan mértékben távolodott egymástól, amilyen gyorsan tudta a másik halász ereszteni a hálót. Fölszedéskor mindkét ladikban a meder közepe felöli, elöl álló halász szedte a háló alját, a másikuk előbb csak tartotta evezővel a ladikot, aztán a két hátsó halász kezdte szedni a háló tetejét. A gyorsaság volt a fontos, mert csak így maradt meg a hal a hálóban. Miután a két ladik egymás közelébe került, a kilincsnél össze is kapcsolták őket. Közben a hálóból bepotyogott a ladikba a zsákmány. Jégzajláskor jó fogásaik voltak, mert a jég terelte a halakat. Halászás után a partmenti füzesre borítva, vagy a felrobbantott híd pillérére rakva szárították meg a hálót. Előfordult, hogy két piritty hálót összefogatták, és mint nagyhálóval halásztak. Ilyenkor egy ladikot használtak, mert a háló másik végét a partmenti porondon húzták.
Emelőhalászat: Éjszaka az istápot, az ollóhálót használták. Ezek ladikhosszúságúak voltak, az összefogó csavarnál csuklott. Az istáprudak között feszült ki az apró szemű háló. A hajó orrában lévő halász úgy tartotta, mint egy ollót; másik halász a ladik farában lassan és csendben evezett. Amikor a harcsa beleakadt a hálóba, a halász kilökte a tetejét a vízből és a társa felé fordította. Keresőhalászat: Nappal alkalmazták a kecét, a keresőhalászat jellegzetes eszközét. A Maroson az ún, kuszakecét alkalmazták, ennek hálója háromrétegű; két szélső nagylyukú volt, ezt reginának nevezték, arra volt jó, hogy beleakadjon a hal, a belső háló apró szemű. A víz folyása irányában, a megriasztott hallal szemközt húzták. Horgos halászat: Az öreg halászok megfigyelték, hogy márciusban, amikor a fűzfákon akkora a levél, mint az egér füle, a harcsa akkor kezd enni. A nyolc-tíz centiméter hosszú szakállas horogra csalétek céljából apró keszeget, élő egeret, békát fűztek. Amint ezeket a horogra ráhúzták, rakták ki sorba a ladik oldalára, hosszától függően két-háromszáz horog sorakozott. Este rakták le és reggel szedték fel. A horogra akadt halat istáppal vagy kecével emelték ki. A második világháború után a halászok szövetkezetbe tömörültek. 1945 szeptemberében alakult meg Makón a helyi halászati társulás. 1952-ben beolvadtak a szegedi Kossuth Halászati Szövetkezetbe. Elnöki tisztet 1953-tól 1974-ig, nyugdíjba vonulásáig Juhász József apátfalvi halász töltötte be.
Érték indoklása:
Régen sok család élt Apátfalván halászatból. Az eredményes halászathoz szükséges tudást az apáktól eltanulták a fiúk, sokszor együtt halásztak Nagylaktól Makóig. Az utóbbi években a Maros magyarországi szakaszán csak Apátfalván voltak már gyakorló halászok. Tehát az utolsó marosi halászok itt élnek közöttünk Apátfalván. Langó Imre és fia Norbert és Fejes Ferenc. Hasonló eszközökkel és módszerekkel halásztak a Maros teljes 50 kilométeres szakaszán is. Sajnos a kormánydöntéssel a folyami halászatot betiltották, így a halászok horgászengedélyt voltak kénytelenek kiváltani, ha a víz közelében szeretnének lenni.Járás: Makói járás
A nemzeti értéket nyilvántartó adatbázis megnevezése: Apátfalvi Települési Értéktár
A nemzeti érték fellelhetőségének helye: ApátfalvaIrányítószám: 6931Érték szakterülte kategória: Agrár
A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája (bibliográfia, honlapok, multimédiás források): Néprajzi tanulmányok Apátfalváról Szerk: Bárkányi Ildikó 2015. Tóth Ferenc: Apátfalva Száz magyar falu könyvesháza 2000. Vargáné Nagyfalusi Ilona: Múltunk szőtte örökség Bíbic könyvek sorozat Apátfalva 2000