Hódmezővásárhely

A környező vidék a neolitikum óta folyamatosan lakott. A magyar honfoglalás után a vidék ura Ond vezér lett, majd a Kalán nemzetség örökölte. Hód és Vásárhely települések történelmét az első írásos emlékek a 13. század elejétől örökítik meg, amelyek többek között feljegyezik a tatárdúlás pusztításait is, és azt, hogy a környező falvak gyakorlatilag teljesen elnéptelenedtek, a bujdosásból visszatért népnek kellett újraépíteni az otthonaikat. 1282-ben a településsel határos Hód-tó partján zajlott a Hód-mezei csata, amely után a győztes Kun László a környéken, illetve a Duna-Tisza közén telepítette le a legyőzött kunokat, akik ezzel földet, hazát és védelmet nyertek.Hód és Vásárhely összeolvadása után a település a 15. század közepén földesurától, Hunyadi Jánostól megkapta az oppidum, azaz mezővárosi rangot. Folyamatos fejlődés vette kezdetét, a Csongrádról Csanádra vezető útvonal melletti fekvés segítette a kereskedelem kialakulását. A középkorban a lakosság fő megélhetését a földművelés, a piacok és az állatvásárok biztosították. A helyiek máig jellemző patriotizmusának egyik korai példájaként 1456-ban az éppen aratásban lévő földművesek Hunyadi kérésére kiegyenesítették kaszáikat, és a szegedi gyülekezés után elindultak Nándorfehérvárra, ahonnan a megmaradtak győztesen tértek vissza. Önfeláldozásuknak is köszönhető, hogy Európában az oszmán-török terjeszkedést egy évszázadra visszavetették. Később a török hódítás mégis elérte a régiót, amely a 16. század végére elpusztította a falvak nagy részét.

A megmaradás szempontjából rendkívül fontos volt, hogy az 1540-es években, a Toronyi Zsinat után Hódmezővásárhelynek saját református lelkésze volt, és mind az igehirdetés, mind a hívek részéről a zsoltáréneklés magyarul történt. Így a város megőrizhette anyanyelvét. A török alóli felszabadító háborúk során a megmaradt Hód-Vásárhely bár évekre kiüresedett, népessége elköltözött, a harci események során eleinknek még a Rákóczi szabadságharc kezdetén is többször kellett elmenekülni. A 18. század elején folyamatosan újratelepült Hód-Mező-Vásárhely, amely jogi viták után 1723-tól Károlyi Sándor birtoka lett.
Vásárhely népe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején is tanúbizonyságot tett nemzeti elkötelezettségéről: a város ifjai Kossuth Lajos oldalán vettek részt a délvidéki harcokban. A szabadságharc vezető alakja 1848 őszén városunkban tartott első toborzó beszédének hatására közel másfélszázzal többen jelentkeztek katonának, mint amennyit a haza a város létszáma alapján megkövetelt.

A dualizmus idején egyenletes fejlődés következett a város életében, amelynek köszönhetően 1914-ig kialakult Hódmezővásárhely polgáriasodó jellege, megépült az árvízvédelmi körgát, amelynek mintegy 3 kilométeres, a Hód-tó felől eső részét várfalszerűen helyben égetett téglával rakták ki. Ekkor jött létre a máig részben eredeti épületekből álló Kossuth tér is a városházával, a bank, a posta, valamint a bíróság épületével, a Zrínyi utcán az Úri Kaszinó magyar szecessziós házával. Sorra épültek a téglafalú parasztpolgári házak, amelyek mind a mai napig meghatározzák egy-egy főbb utca jellegét. Az első világháború az újkori történelem addigi legnagyobb pusztítását végezte a nemzet történetében. A helytörténeti kutatások szerint Hódmezővásárhely lakossága részt vett a világ akkori legvéresebb csatáiban, amelyek mintegy 3 ezer fős helyi veszteséget követeltek. A harcok megszüntetése után nem volt olyan család, amelyik ne gyászolt volna. Ezt követően előbb a Tanácsköztársaság ideje alatt a Vörös Hadsereg szedte áldozatait, majd a betóduló királyi román hadsereg itt állomásozó egysége országosan is példa nélkül álló módon tömegmészárlást hajtott végre: 1919. július 25-én 56 ártatlan, 16 és 64 év közötti, főleg parasztembert kegyetlen módon meggyilkoltak. Emléküket a mai napig utcatábla őrzi a városban.

A második világégés során Vásárhelyen az országos átlag alatt maradt a háború áldozatainak a száma. Ez jórészt annak köszönhető, hogy a hátországot ért szövetséges légitámadások lényegében elkerülték a várost, majd a front is hevesebb harcok nélkül vonult át rajta: Hódmezővásárhelyen a második világháború jószerével egyetlen nap alatt, 1944. október 8-án zúdult át. Már az év őszétől a szovjet csapatok garázdálkodásától szenvedett a lakosság, különösen a védtelen tanyákon élő parasztság. A város megpróbáltatásai a háború lezárultával sem értek véget: a fronton elesett hősi halottakról több évtizeden keresztül a megszálló szovjet hadsereg jelenlétében nem lehetett megemlékezni. A hosszú hallgatást a Bethlen Gábor Református Gimnázium tanári testülete törte meg 1987-ben, amikor halottak napja alkalmából emléktáblát állított a II. világháború és a fasizmus áldozatául esett egykori tanárainak és diákjainak.

A1945-től folyamatosan szervezni kezdték mind a mezőgazdasági, mind az ipari szövetkezeteket, de ezek jelentős részben csak 1950-től, akkor már erős kényszer hatására alakultak meg. Akinek 300 aranykoronánál nagyobb ingatlan vagyona volt, kulákká nyilvánították és állandó üldözést szenvedett. 1950-ben tartóztatták le a Pusztán terjedő fehérgárdista mozgalom első hullámában a fiatal gazdalegényeket, majd folyamatosan minden évben tömeges deportálásukra került sor, és munkatáborokban sínylődtek. A kommunista diktatúra korszakát, a helyi polgári és földműves kultúra lerombolásának időszakát dolgozza fel az Emlékpont Múzeum. A 19. század végétől jelentős és színes művészeti élet alakult ki. Az alföldi táj, a Tisza közelsége, a puszta nyugalma, szépsége vonzza az alkotókat. A népművészet Hódmezővásárhelyen és környékén egyedülállóan fejlődött. A vásárhelyi „szőrhímzés” gazdag motívumvilága, a népi fazekasság sokszínűsége, a fafaragók, népi bútorkészítők és bőrdíszművesek keze munkái híven őrzik a múltat. A népművészet hagyományaira épülve a 20. század elejétől pezsgő kulturális élet alakult ki a városban. Tornyai János festőművész és Kiss Lajos folklórkutató munkájára megalakult az első hódmezővásárhelyi múzeum, amely több, mint hat évtizede minden év októberében az országos jelentőségű Vásárhelyi Őszi Tárlatnak ad otthont.

A rendszerváltás óta egyenletes fejlődés jellemzi Hódmezővásárhely életét. Az 1990-es évek közepére Hódmezővásárhely fejlődését hazai és nemzetközi szinten is díjakkal, kitüntetésekkel ismerték el. Megtisztelő, hogy 1997-ben Európa Díjjal ismerték el Hódmezővásárhely munkásságát az infrastrukturális fejlesztések, az intézményhálózat racionalizálásának, a szociális hálózat bővítésének területén. Azonban nemcsak infrastrukturális fejlődés, hanem kulturális és művészeti fellendülés is kezdetét vette a korszakban. Ezért is bír nagy jelentőséggel, hogy 2012. szeptember 1-jén új belváros született Hódmezővásárhelyen: a Tornyai János Kulturális Városnegyedben a gyönyörű sétálóutca mellett megújult intézmények fogadják az érdeklődő közönséget. A Bessenyei Ferenc Művelődési Központ rendszeres kulturális események, koncertek, előadások színtere. A Tornyai János Múzeum és az Alföldi Galéria páratlan állandó és időszaki kiállításaival, a szerb ortodox templom, illetve a Református Ótemplom történelmi jelentőségű kegytárgyaival várják látogatóikat a város szívében. A megkezdett munka folytatásával olyan további sikerek érhetők el, amelyekkel Hódmezővásárhely a Dél-alföldi régió egyik legszínesebb és legdinamikusabban fejlődő településévé válhat, amelyre méltó módón büszkék lehetnek a város polgárai.