A gyékényszövés hagyománya Tápén

Érték bemutatása:

Gyékény szavunk honfoglalás előtti, ótörök eredetű jövevényszó. Elődeink magát a növényi nyersanyagot és a belőle készült szövedéket is a gyékény szóval jelölték, amiből arra következtethetünk, hogy a szövött gyékényt már a szó meghonosodásának idején megismerték. Tápé, a Tisza és a Maros folyók találkozásánál fekvő, Szegeddel összeolvadt ősrégi halászfalu, a szegedi nagytáj néprajzi hagyományokban talán leggazdagabb része. Az Árpád-kor óta folyamatosan lakott. Első okleveles említése (villa Tapai) a dömösi prépostság 1138. évi adománylevelében található. A Tisza–Maros közre kiterjedő Tápai-rét a folyószabályozásig nádat és gyékényt termő, vízjárta rétség volt. A gyékény a barna színű buzogányából lehulló apró kis pihék, ernyők vízbekerülésével mindig újból termett. A természetföldrajzi adottságok, a nyomasztó elszegényedés és a kedvező értékesítési lehetőségek folytán az itt élők megélhetését főleg a gyékényfeldolgozás, a szövés (tápaiasan szüvés) biztosította.

A gyékény augusztus táján – amikor a levele megpödrődik – érik meg arra, hogy levágható legyen. A vágás Tápén főleg a férfiak feladata volt. A gyékényvágás eszköze a rángatós kasza, amellyel a gyékényszál töve felett vágták le a gyékényt. A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény (Typha angustifolia) alkalmas. A széles levelű gyékény (Typha latifolia) viszont általában puha, hajlékony szárú, ezért jól fonható. Tápén a szép, hosszú szárú gyékényt ustoros- vagy sugarasgyékénynek, a kemény, rugalmas szárút húsosgyékénynek nevezik. Szövésre ezek a Typha angustifolia legjobb minőségű válfajai. Amelyiknek a tövétől, a böngyölétől ágaznak el a levelei, az a csillásgyékény: ennek rövid a szára, ez a következő esztendőben alkalmas a feldolgozásra. A vastag, duzzadt gyékény pukkadt, pöfetegös, amit éretlenül vágnak le, az taknyos, aminek már kinőtt a buzogánya, az a pákjásgyékény. Amelynek a szálai keresztben eltöredeznek, azt rovászkos-, rovátkosgyékénynek mondják. A gyékény valamennyi részét hasznosították, a leghasznosabb rész a nyíjja volt (a töve után kb.1 m), amely a szövésre fonásra alkalmas, puha, és hajlékony anyag.
A levelek széléről lehúzott selyömből gyerekek, fiatalok és öregek sodorták a felvető szálat, míg a szövést főként nők végezték. A gyékényfeldolgozás egyik fontos szabálya, hogy tudni kell előre, hogy mi készül, és annak megfelelően kell a gyékényt előkészíteni, szétszedni és hasítani. A gyékényszálak levelekből állnak, és befelé haladva egyre jobb minőségű a gyékény. A legbelső rész a kerek gyékénybél, amely a legjobb. A gyékény felhasználása a tápaiak életének minden területét átszőtte. A gyékényből nemcsak szatyrok, szakajtók, szőnyegek, de háztetők, népi bútorok, méhkasok, sőt csónakok és koporsók is készültek. A szövéssel készült tárgyaknak nevük volt, pl. kismónár, nagymónár szatyor, négyrőfös, bolondos szőnyeg, vagy pl. deákszatyor, hentös szatyor. Voltak sűrűbben szövöttek, vagy ritkábban attól függően mire használták.